Az átlagos hétköznapok nyugalmának és boldogságának árát a tragikus pillanatokban fizetjük meg. Kamatostól.
A mozgás szabadságának gátat szab a pénz és a kötelességek. Néha meg egyszerűen az idő végessége.
Lemaradunk fontos, megismételhetetlen pillanatokról, mert nem tudunk ott lenni. Mert egy másik országban vagyunk.
Elveszítünk valamit, valakit, egy részt magunkból. Egy szál elszakad, ami a szülőhazánkhoz kötött, s kicsit kívülállóvá válunk a családi életünkben.
Nem tudunk segítség lenni a bajban, sem támasz a gyászban. A saját fájdalmunkkal pedig magunkra maradunk.
Nincs búcsúzás, pedig annyi mindent szerettem volna, kellett volna még mondani. Sajnálom, hogy nem tettem. Nem így akartam.
A pillanat elveszett, és én már csak magamban súgom: Szeretlek. Remélem tudod.
Egy héttel ezelőtt, egymástól függetlenül, de egyazon napon súlyos betegség következtében elveszettem a nagymamámat, és egyik nagybátyámat.
Nem tudom, mit kell ilyenkor mondani.
Bárcsak ott lehetnék, de nem tudok, higgyétek el, ez most nekem is nehéz. Nagyon nehéz.
(Kép forrása: femina.hu)
