Boldog karácsonyt!

"I'm dreamin' tonight of a place I love

Even more than I usually do

And although I know it's a long road back

I promise you

I'll be home for Christmas

You can count on me

Please have snow and mistletoe

And presents under the tree

Christmas Eve will find me

Where the love light beams

I'll be home for Christmas

If only in my dreams"

I'll be home for christmas

(metrolyrics.com)

Karácsony közeledtével kicsit kikapcsolok én is, átadom magam az ünnepnek, a családnak, az örömnek, ám előtte még hozok egy ajándékot nektek - egy mesét.

Csodapalota a dupla szivárvány alatt

A folyó mellet elterülő parkba hatalmas, míves kapun át vezet az út. Jobbra egy templom magasodik, Minden Szentek, este a színes üvegablakokon át megnyugtatóan ragyog át a fény. Ködös éjszakákon a temetőben minden bizonnyal kísértetek bolyonganak. A rózsakert mentén fekete kovácsoltvas kerítés fut, alig lehet észrevenni rajta egy keskeny kis kaput.

A kapun túl egy másik világ, egy titkos kert van. Olyan hely ez, ahol megáll az idő. Mintha nem is a város közepén, hanem egy távoli erdőben járnánk. Az öreg, buján növő fák sűrűjében keskeny ösvényen haladunk, vastag levélszőnyeg nyeli el lépteink zaját. 

Karnyújtásnyira mellettünk biciklisek, futók, kutyasétáltatók haladnak el, de nem vesznek észre minket. Az ösvény hirtelen elkanyarodik, és egy hatalmas, zöld füvű térre vezet. Mókusok szaladnak keresztül a gyepen. Az eleinte félénk kis szőrpamacsok mohó csapatként gyűlnek körénk miután kiderül, hogy mogyoróval készültünk számukra. Tovább indulnánk, hát jönnek ők is mögöttünk szép sorban, mint a kiskacsák.

A túloldalon impozáns egyszintes ház áll. Oldalához kis kápolna támaszkodik. Valaha püspökök lakták az épületet. 

Ma iroda. Bizony, aki nem ismeri, nem is sejti, hogy az ódon falak, osztott ablakok mögött serény munka folyik.

Több, mint nyolcvan ember, a világ tizennégy különböző országából gyűlik itt össze nap mint nap. Jókedvű, színes "kis" csapat.

Már elmúlt este hat, hivatalosan vége a (reggel kilenckor kezdődő - de akkor sem szólnak semmit, ha valaki késik) munkaidőnek, mégis sokan ácsorognak a bejárat előtt. Dohányoznak, beszélgetnek, sokaknak borospohár, vagy sörösüveg van a kezében. Bent a keszekusza folyosókon is minduntalan belefutunk valakibe, mosolyogva köszöngetnek, és a konyha felé terelgetnek, van még sör, igyál te is egyet. Több konyha is van, az egyikben csillogó SMEG hűtőben valóban behűtve várja sorsát több üveg Coronita.  A pulton még megtalálhatók a szokásos pénteki közös reggeli maradékai - croissant-ok, bagelek, sajtok, felvágottak. Mégis inkább kávét, vizet kérünk, meg hát használnánk az egyik mosdót. A pici mosdóban barackillat, a párkányon orchidea (lehet, hogy mű), selymes szappan, puha törölköző. A folyosó falán fényképes ki-kicsoda, rövidke jellemzésekkel (mit olvastál utoljára, mi a hobbid), esküvői meghívók, babafotók, és a legutóbbi cégen belüli fotópályázat nyertes képei. Mire végzünk, készen vár a kávé. Sodródunk, a legtöbben egy nagy tárgyaló felé haladnak, a falon hatalmas tévé, középen nagy kerek asztal, körülötte lila kárpitos forgószékek. Az ablakok a belső udvarra nyílnak, persze szökőkút is van, friss levegő jön be.

Jó a hangulat, kisebb csoportokban heves gesztikulálásokkal megy az eszmecsere, zsong a terem. Oldalt nyílik egy ajtó, 60 körüli úr lép be rajta ruganyosan, elégedett büszkeséggel néz körbe. Kiszúr minket, széles mosollyal nyújtja a kezét, de jó, hogy megismerhet, érezzük jól magunkat, jöjjünk máskor is. Ő az egyik tulajdonos.

Valaki szól, idő van, mindenki összekapja magát, varázsütésre eltűnnek az üres üvegek, koszos poharak, chipses tálak.

A sötét ösvényen többen telefonnal világítanak, mi felkészületlenebbek bátortalanul botladozunk a kiálló gyökerekben.

Legutóbb tűzijáték nézés volt a program, előtte sörözés, jelmezes buli egy hajón a Temzén, most bowlingozás van soron. Itt ez a csapatépítés, úgy hívják: socializing. Utazni kell, olyanok, mint egy iskolás csapat, megy a nevetgélés, trécselés. A népszerű bowlingteremben három pályát foglalnak el, csapatokban játszanak, de az egyéni eredmények alapján is rangsorolnak. Egészséges versenyszellem uralkodik, azt sem gúnyolják ki, aki nem annyira ügyes, és nem azért éri el a legtöbb pontot a cég vezetője, mert ő a főnök.

Vacsora is van, csupa finomság közül lehet választani, elsőre kicsit ijesztőek az árak, de végülis mit számít, ha a cég fizeti.

Későre jár, mire haza indulunk, most nem fizetik a taxit, csak ha a munka miatt kell túlórázni. Akkor lehet rendelni a cég számlájára vacsorát is, fuvart is. A fáradtságtól már alig tudunk figyelni, de "mind the gap", mondjuk tréfálkozva, nehogy aztán szükség legyen az életbiztosításra, amit a cég kötött nekünk.
Sebaj, hamarosan pár nap szabadság jön, meg a két ünnep között sem kell dolgozni, akkor ki lehet pihenni a sok munkát, milyen jó lesz, és a még a fizetés is éppen akkor érkezik, pontosan, mint mindig. Állítólag hamarosan jön a papír a fizetésemelésről, lehet találgatni mennyi lesz, és aztán már csak pár hónap van hátra az éves bónuszig.

Zötyögünk a vonaton, fázósan összehúzzuk magunkon a kabátot, az ablakhoz nyomjuk az orrunkat, a karácsonyi kivilágításokat lessük. Az egyik házat úgy kidekorálták mindenféle világító díszekkel, hogy majd kifolyik tőle a szemünk. Az állomáson az üdvhadsereg rézfúvós zenekara karácsonyi dalokat játszik, dobunk a perselybe egy fontot.
A sétálóutcában szinte tömeg van, pedig a boltok már rég bezártak, Persze, buli-est van, ilyenkor a fiatalok - és a nem annyira fiatalok is - bárokba, pubokba zsúfolódnak, és próbálják megtalálni az igazit, már ha nem fagynak előbb halálra. Mi csak hüledezünk egyik-másik lány ruházatán - "te is láttad, hogy szandálban meg haspólóban van, és nincs rajta kabát?" Rájuk nézve csak még jobban fázunk, meggyorsítjuk lépteinket, már csak néhány méter a kapuig, fordul a kulcs, csattan a hátunk mögött az ajtó.

Megjöttünk.

Lehet buli a suli

Lassan vége az évnek, számot vetünk kicsit az évvel, és kipihenjük a nagy decemberi hajtást. Sűrű ez a hónap itthon és az iskolában egyaránt.

Készülünk a karácsonyra

Szerencsére az elmúlt majd három hónapban már nagyjából beletanultunk az iskolai rendbe, a gyerek is és én is.

Persze Toncsi fejlődött legtöbbet, tudja az osztálytársai nevét, bátran játszik bárkivel, és van néhány barátja más csoportokból is. Mikor elindulunk haza, rengeteg lelkes oda-vissza kiabálást és integetést kell letudnunk, míg elérünk a kapuig ("Bye Antonia! Bye X!"). A tanárokban is maximálisan megbízik, nemrég láttam, hogy odaszaladt Miss Sophie-hoz és megölelte, és úgy tapasztaltam, a tanárok is szeretik. Megtanulta a szabályokat, mikor mit kell csinálni, otthonosan mozog az iskolaépületben. Igazi cuki kis angol iskolás lett.

Én is belejöttem az "Antónia anyukája" szerepbe, csak akkor kérdezek, ha szükséges, nem kapok frászt, ha valamit el kell intéznem, megtudtam mit kell csinálni ha beteg a gyerek (minden nap 9ig betelefonálni, vagy küldeni emailt a tünetek pontos megnevezésével, orvosi igazolás nem szükséges), mi van ha elkésünk (két felírást is sikerült összeszednünk). Próbálok lépést tartani a házi feladatok beadási határidejével (heti tematikájú feladat megoldása legkésőbb szerdáig, de ha lehet hétfőre, olvasónapló leadás kedden és pénteken, interest book leadás szerdán), átfutom a heti hírleveleket, időben leadom a szükséges papírokat, beleegyező nyilatkozatokat, rohangálok szuperhős vagy hópihe jelmezért, és elolvasok minden sms-t, pedig nem kevés jön, naponta 3-5 is. Pár szülővel már egész jóban vagyunk, kicsit beszélgetünk míg várunk a gyerekekre-buszra. Nem mondom, hogy nem érnek meglepetések, és nincsenek homályos foltok, de alapvetően otthonosan mozgok a suliban.

Úgy tűnik, hogy nagy mázlink van ezzel a hellyel, legalábbis az innen-onnan elcsípett vélemények szerint ez egy kimagaslóan jó iskola a környéken. Azon túl, hogy rendezett, tiszta és nagyon jól felszerelt, a tanárok is nagyon lelkesek, és minden elképesztően szervezett. Állítólag ez máshol nem így van.

Szinte minden hétre jut valami program, érdekesség, elintézendő dolog, itt nem lehet unatkozni, meg lébecolni. Megpróbálom végigvenni, mi mindenen vettünk részt az első napok óta, remélem nem hagyok ki semmit.

Az első program, amin részt vettem, egy "open morning", vagyis nyílt reggel volt, ez azt jelentette, hogy a gyerekek egy kis műsorral készültek az adott héten tanultakból, amit a saját termükben kb. negyed óra alatt bemutattak. Minden héten van egy kijelölt nemzetiség, aminek a köszönését, és pár alapvető tudnivalóját megismerik, akkor épp a francia volt soron, egyenként ismételték lelkesen a "Bonjour"-t. A másik téma akkor Afrika állatai voltak, ezeket különböző éneklős-táncolós produkciókkal mutatták be, és nagy örömömre már Toncsi is szerepet kapott - ő mondta, hogy "majom".

A képet készítette: Lucica Cirstean

A képet készítette: Lucica Cirstean

Az iskolában úgynevezett "Merit" rendszer van, ez egyfajta jutalmazási rendszer, a gyerekek csillagokat gyűjtenek a jól végzett dolgokért, bizonyos számú csillag elérése után pedig oklevelet kapnak. Péntekenként reggel összegyűlik az egész iskola a tornateremben, zenére bevonulva szépen sorokba rendeződnek, és mondhatni megünneplik ("special mention") az elért eredményeket. Akinek a gyereke érintett, az sms-t kap, és persze a tanár is szól, és a szülőknek is jelen lehetnek. Toncsi az első 10 merites oklevelét épp a Superheroes Day-en vehette át, ez egy olyan nap volt, amikor minden gyerek - és a tanárok, sőt az igazgató is! - valamilyen szuperhős jelmezbe öltöztek, és egy beteg gyerekeket támogató szervezet javára pénzt gyűjtöttek. A tanárnő az egész iskola előtt felállva elmondta, hogy az kitüntetést most Toncsi kapja, és azt is elmondta, hogy miért. Az oklevelet az igazgatónő (bocs, Superwoman) adta át egy kézfogás kíséretében, és mindenki tapsolt.

Pár héttel később már a 25 merites oklevelet is megkapta, itt már nem volt külön indoklás, de a kézfogás az igazgatóval természetesen nem maradhatott el.

Végül közös éneklés és két perc a szülőknek, hogy elfényképezhessék a gyereket az oklevéllel.

Ezt be is kereteztem, akkora büszkeség

25 merit special mention

Az iskolában immár hagyomány (3 éve indult iskoláról beszélünk), hogy a gyereket karácsonyi ajándékképpen - a szülők anyagi támogatásával természetesen -, színházba viszik. Pár napja szóltak, hogy kéne pár önkéntes szülő, aki elkíséri őket, engem is megkérdeztek, és bár nem mondom, hogy feltétlen lelkesedéssel (egyrészt tudom hihetetlen, de lenne más dolgom is, másrészt félek, hogy ha ott vagyok, Toncsi nem fog odafigyelni rendesen), de végül vállaltam a kísérő szerepét, mivel senki más nem jelentkezett. Ez egyébként állítólag szokatlan, általában inkább egymást tapossák a szülők, hogy elvállalhassák az extra feladatokat. Oké, nézzük pozitívan, ingyen megyek színházba.

A szülői munkaközösség egyébként is igen aktív, tartanak mindenféle gyűléseket is, amire én még szégyenszemre sosem mentem el, de emailben vállaltam, hogy a karácsonyi ünnepségre sütök kétféle kekszet.

Az iskola is szervez programokat a szülőknek, volt már Phonics workshop (hangzástan), ahol a helyes kiejtés gyakorlásához adtak segítséget. Erre, bár szerettem volna, de nem tudtam elmenni, mert Toncsi épp azon a héten volt beteg, szerencsére csak egy emailbe került, és már kaptam is segédanyagokból álló csomagot a tanárunktól - teljesen ingyen. És szerveztek egy több előadásból álló sorozatot is "Értsük meg gyermekünket" címmel.

Ez a hozzáállás egyébként minden téren jellemző az iskolára, maximálisan támogatóak, együttműködőek, és az egész nagyon barátságos, és családias. Oké, elkéstél, felírják, de nincs rosszallás, egy dorgáló szó sem, hiszen ez mindenkivel előfordulhat. Bármikor bármilyen kérdéssel fordulhatunk a tanárhoz, vagy a recepcióhoz (ez nem porta, hanem kvázi az iskolatitkárság). Mikor Toncsi a fülgyulladása után először ment suliba, már a portán az egyik iskolatitkár név szerint köszöntötte és megkérdezte hogy érzi magát, és Miss Berkeley is aggódva érdeklődött az állapotáról. Míg beteg volt, végig kaptam az emileket a fontos tudnivalókkal, és a házi feladattal, így nem maradtunk le semmiről.

A szülinapokról sem, eddig két gyerek ünnepelte az ötödik évét. Ahogy észrevettem itt az a szokás, hogy az ünnepelt kis édességcsomagokat hoz ajándékba az osztálytársainak, amiket a nap végén a tanár segítségével ad át mindenkinek.

Boldog szülinapot Dylan

Regisztráltunk a mathletics.com-ra, ami egy nemzetközi program, ahol a gyerekek koruknak megfelelő matematikai, logikai feladatokat oldhatnak meg.

Megtörtént a jelentkezés a következő harmadéves ("half term") activity club-okra (különórák) a jelentkezés, egy elég hosszú és változatos listából lehetett választani (francia, spanyol és mandarin nyelv, kertészkedés, gitár, zoomba, sütés-főzés, stb.), mi hosszas gondolkodás utána a balettet jelöltük meg. A bejutás nem automatikus, az iskola különböző szempontok alapján dönti el, hogy valaki járhat e a választott különórára, vagy sem, ezt kb. egy héttel később hirdették ki. Toncsit felvették, úgyhogy januártól mehet a tütü meg a plié.

Ezek a foglalkozások nem ingyenesek, az árak nagyjából 20 és 40 font között mozognak a háromhónapos időszakra.

A december a szokottnál is mozgalmasabb, rengeteg a program, esemény, tennivaló.

Tegnap parent-teecher meeting volt, ez gyakorlatilag a fogadóórának felel meg, 15 perces intervallumokban egyénileg beszélget a tanár a gyerekek szüleivel, erre előre fel kellett iratkozni.

Toncsiról csupa jókat, és néha egészen meglepőeket mondott a tanára, irtó büszkék voltunk rá. A gyerekekkel jól kijön, ügyesen bekapcsolódik a játékokba, az elsajátított szavakat már magabiztosan használja, sokat kérdez, és kiemelkedően jó rajzban és mindenféle kreatív tevékenységben (ragasztás, vágás, bütykölés), így a továbbiakban ezt a készségét szeretnék erősíteni. Hetente egyszer egy órában a tanárnő külön foglalkozik vele, hogy fejlesszék az angoltudását, alap szavakat és mondatalkotást tanít neki.

Jövőhéten a korábban már említett színházlátogatás mellett lesz nativity play, vagyis betlehemi előadás, amiben minden! gyerek szerepel - Toncsi az első téves információkkal ellentétben nem angyalka, hanem hópehely lesz -, lesz egy délelőtti és egy délutáni bemutató, erre is előre jelezni kellett, hogy ki mikor szeretne menni (egy családból max 2 fő).

Csütörtökön a gyerekek különleges karácsonyi ebédet kapnak, délután pedig karácsonyi vásár lesz, erre sütöm a kekszeket, amiket aztán eladnak - vagy visszavásárolhatom - a befolyt pénzből pedig gondolom vesznek valamit a sulinak (Toncsi szerint fogyóban a stiftes ragasztó!).

Pénteken viszont legalább rövid napunk lesz, egykor már zárják is a kapukat, hogy aztán színünket se lássák január hatodikáig.

Karácsonyi ebéd menü

Azért, hogy valami rosszat is mondjak, azt el kell mesélnem, hogy a gyerekek öltöztetését nem viszik túlzásba. Ugyan kértek tornaruhát, ám úgy tűnik belátták, túl nagy macera ennyi gyereket átöltöztetni, így a heti egy tornaórájukat a rendes napi használatú egyenruhában nyomják. A nagyok ugyan már átöltöznek, de a kimelegedett, izzadt osztályt azon frissiben keresztül is hajtják az udvaron abban az egy szál pólóban és (jobb esetben) melegítőben a legnagyobb mínuszban is - saját szememmel láttam több alkalommal. Ha bármiért át kell menni a tornaterembe/ebédlőbe, nem vacakolnak a kabáttal, esőben fagyban is elégnek érzik a pulcsit (már amelyik gyerek nem vette le korábban). Én meg csodálkozom, hogy miért köhög és taknyos állandóan a kölök.

Bár Toncsi nem sokat mesél a suliról, én meg igyekszem nem faggatni (én is utáltam a "Mi volt ma a suliban" kérdést, mi lett volna, semmi), azért látom, hogy mennyi mindent csinálnak, mennyit tanulnak, és ezt milyen játékos formában teszik. Nagyon sokat énekelnek (főleg Frozen: Let it go - hát ezt is meg lehet unni), ez jó, mert Toncsi imád énekelni, még akkor is, ha a szöveg nála még nagyobb részt halandzsa, meg lálálá. A nevüket már egyedül is le tudják írni. Sokat gyakorolják a betűk írását, és a helyes kiejtést. Mindig gyártanak valamit, karácsonyi képeslapot, agyag díszeket, papírfüzért, álarcot, vagy épp a betlehemi előadáshoz csillogó karkötőt és fejpántot.

(Kép forrása: twitter)

Ami azonban az egész iskolába járásban a leglátványosabb, az Toncsi angoltudásának fejlődése. Hipersebességgel szívja magába a nyelvet, alap szinten már tökéletesen elboldogul, minden nap újabb és újabb szavak épülnek be a szókincsébe és mindez olyan ízes londoni brit kiejtéssel, amilyennel mi sosem fogunk tudni. Itthon is hallom, hogy a szobájában játék során angolul gajdol (egyébként itthon csak magyarul beszélünk), ez eleinte inkább halandzsa volt néhány angol szóval, mostanra azonban többnyire értelme is van, és néha már olyan mondatokkal lep meg minket, mint a "She's my friend", "put it in a bin". A kedvencünk pedig a "Hogy hívnak?", ami nekünk "what's your name?", Toncsi viszont úgy mondja, hogy "wassunééééjm", és ő mondja helyesen.

Döbbenetes az a folyamat, ahogyan napról napra épül fel a nyelvtudása úgy, hogy nem is tudatosul nála (pl. vannak mondatok, amiket automatikusan használ, bár pontosan lefordítani nem tudja), és aminek a vége egyszer majd az lesz, hogy anyanyelvi szinten beszéli a "british english"-t.