Ünnepről ünnepre

Olvastam egy posztot a Határátkelőn, ami az amerikai 'Homecoming' hagyományáról szól. Ez egy általában egy hetes iskolai rendezvénysorozat, ami több programból áll, és az iskolai közösséghez tartozásukat ünneplik ilyenkor. Érdekes olvasmány volt egy olyan tradícióról, ami nálunk ismeretlen (nem az összetartozás érzésére gondolok).

Ma van Halloween, vagy szebben All Hallows' Eve.
Bár legtöbben csak a sütőtökfaragással, és a csokit kéregető jelmezes gyerekek hadával azonosítják ezt az angolszász eseményt, a valóságban sokkal közelebb áll a mi Halottak napjánkhoz, mint ahogy látszik. Főleg, ha tudjuk, hogy Halloween-t nevezik All Saints' Eve-nek is, magyarul Mindenszentek éjszakája - és máris megérkeztünk a magyar ünnepkörbe.
Mindkét ország hagyománya ugyanarra az eredetre nyúlik vissza, és jelentésében is megegyezik. Míg Magyarországon gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére, addig Angliában a töklámpások világító fénye képviseli az eltávozott lelkeket.

(Kép forrása: kblog.co.uk)

(Kép forrása: iszolnok.hu)

Míg az angol területeken Halloween jelentős esemény, amit igyekeznek a lehető legpompásabban megünnepelni (rengeteg dekorációval, édességekkel, jelmezekkel - itt nem ciki a felnőtteknek is beöltözni, sőt, rengeteg ilyen partit tartanak), addig nálunk ez csak pár éve jelent meg, és sokak szemében egyfajta "nyugat majmolás".

(Kép forrása: standard.co.uk)

Hogy mennyire kétoldalú a Halloween megítélése Magyarországon, azt jól mutatják a megelőző napokban, hetekben a Facebookon megjelenő fotók, képek, kiírások.
Egyrészt sokan - amennyire látom, főleg akiknél van kisgyerek - szívesen állnak neki a tökfaragásnak, és már-már verseny szinten igyekeznek minél egyedibb, kreatívabb figurákat létrehozni.
A másik oldalon pedig sokasodnak az elutasító megjegyzések, miszerint "Magyarországon Mindenszentek van, nem Halloween".

Nyilván nem egyezhet mindenki ízlése, de évről évre rácsodálkozom, hogy egyes embereknek miért fáj az, ami a másiknak esetleg örömet okoz. Miért baj, ha valaki tököt farag - ami egyébként remek móka, és egy közös pozitív családi élmény -, és miért kell ezért megszólni?

Ki dönti el, hogy melyik a jó ünnep és melyik a rossz? És ki mondja meg, hogy egy adott személy, vagy egy család ebből melyiket ünnepelheti meg?

(Kép forrása: noiportal.hu)

(Kép forrása: i24news.tv)

Mi van azokkal akik egy alapvetően keresztény országban (mondjuk Magyarországon) nem keresztény családban élnek? Akiknek más ünnepeik, hagyományaik vannak? Zsidók, muzulmánok, buddhisták, hinduk, és még sorolhatnám... ők mind ünnepeljék a karácsonyt meg a húsvétot, vagy költözzenek el?  És mi van az ateistákkal, nekik marad a március 15. meg az augusztus 20. és kész?

(Kép forrása: konfuciuszintezet.hu)

(Kép forrása: telegraph.co.uk)

Miért egyszerűbb egy bántó mondattal elintézni egy szokást (amit mellesleg a világ lakosságának elég jelentős része tart), mint megismerni, és elfogadni?
Nem kell mindenkinek töklámpást faragni, sem műpókhálókkal borítani a lakást, ha nem érzi tőle jól magát, igen, elég lehet csak meggyújtani egy gyertyát, vagy kimenni fél órára a temetőbe. De lehet, hogy még ennyit sem kell tenni, talán az is elég, ha az elvesztett szeretteinkre gondolva magunkban, csendesen azt mondjuk - Hiányzol. Ahogy kedvesnek lenni sem csak karácsonykor kell, úgy azt gondolom, akit valóban szerettünk, arra gyakran gondolunk, és emlékezünk, mindenki a maga módján.
Lehet az Mindenszentek vagy Halloween, karácsony vagy hanuka, szilveszter vagy kínai holdújév, hogy ki milyen hagyományokat tart, az az ő személyes magánügye.
Mert az ünnep attól ünnep, hogy örömet okoz.

365

Tegnap volt ez első évfordulója annak, hogy megsütöttem életem első sajtos "kiflijét". Ez ugye önmagában nem egy akkora esemény, főleg, ha hozzátesszük, hogy az idézőjel egyáltalán nem véletlen, ugyanis a végeredmény a legkevésbé sem hasonlított kiflire. Sajtosra is csak ímmel-ámmal.
Azóta sem tanultam meg sütni, nem lettem egy női Eric Lanlard, annak a bizonyos sajtos dolognak mégis fontos szerepe lett az életünkben. Mérföldkő lett belőle (mondjuk olyan kemény is volt).

Azon a napon -estén - ugyanis megszületett egy gondolat, ami a friss péksütemény illatával ellentétben nem illant el, hanem befészkelte magát a fejünkbe, nőtt, fejlődött, és hamarosan tetté alakult.

Egy éve történt, hogy eldöntöttük: Angliába megyünk.

Egy év nem nagy idő, mégis sokkal többnek érezzük, mert annyi minden történt, akkorát változott az életünk, hogy végiggondolni is nehéz. Azért kísérletet teszek rá.

Osztottunk, szoroztunk, pro- és kontra listákat gyártottunk, és decemberben Peti már megtapasztalhatta a karácsonyi London hangulatát.

Pár nap alatt lett állása - pontosabban két állása, egy Londonban, egy pedig egy közeli, de a körgyűrűn már kívül eső kisvárosban. Gyorsan kellett dönteni, maradt London, és a keddi interjú után csütörtök reggel már el is foglalhatta az íróasztalát.

Abban az évben már csak egyetlen kívánságom volt, hogy együtt tölthessük a karácsonyt, ami az utolsó pillanatban szerencsére összejött. Boldogok voltunk, és lelkesek.
(Halkan mondom, hogy idén is csak egy kívánságom van karácsonyra...)

A hostel nem egy felüdülés, még akkor sem, ha valaki nem olyan finnyás, mint én, de a lakásbérléssel áprilisig kellett várni. Addig napi egy órában a skype-on keresztül éltünk családi életet, nem tudom, hogyan tudják ezt más családok tartósan csinálni, nekünk borzasztó volt.

Életünkben először ültünk utasszállító repülőn.

Mi lányok februárban léptünk először angol földre. El is hagytam rögtön az iratainkat, úgyhogy a tervezett másfél helyett három hétig élvezhettük a szálloda kényelmét.
Mindenesetre a magyar követségre már csukott szemmel is eltalálok.

Az első három napban ki voltam borulva, sírtam, és haza akartam menni, annyira sokkolt a város. Aztán összeszedtem magam, és felvettem a ritmust, mára úgy érzem, egészen otthonosan mozgok itt, néha még útbaigazítást is tudok nyújtani az arra szorulóknak.

Belekezdtem ennek a blognak az írásába, egyrészt, hogy a magunk számára naplózzam az életünk eseményeit, másrészt, hogy az ismerősöknek, barátoknak ne kelljen az unalomig ismételni mindig, hogy mi van velünk, harmadrészt pedig azért, hogy aki szintén a kiköltözést tervezi, némi segítséget, útmutatást találjon.

Mind nyelvileg, mind önbizalmilag fel kellett nőnöm az itteni ügyintézéshez. Vagy én vagyok nagyon talpraesett és mázlista, vagy a rendszer hülyebiztos (nem kell válaszolni), de mindent sikerült nagyjából flottul és gyorsan elintézni.
Szereztem NI Numbert, és mindannyiunkat bejelentettem az NHS-hez (Azért aki azt a kémcsövet kitalálta, hogy abban kell mintát vinni, na az pisiljen bele minden reggel!), szereztem Toncsinak óvodát, iskolát.

Autóval átszeltem fél Európát egy számomra szinte ismeretlen pasival, a gyerekkel, meg három macskával. Ez az a sztori, amit tutira még az unokáimnak is mesélni fogok, és nem csak azért, mert tengerjáró kompon utaztunk.

Peti fél év után állást váltott, egy szebbre-jobbra. Eddig úgy tűnik, jó döntés volt, ahogy azt a varázslatos dupla szivárvány előre jelezte.

Toncsi három hétig járt óvodába, ma pedig már egy hónapja ügyes, tengerészkék egyenruhás kisiskolás. Az angoltudása napról napra bővül, és olyan kiejtéssel beszél, ahogy mi sosem fogunk tudni.

Megismerkedtünk itt lakó magyarokkal, és szereztünk más nemzetiségű barátokat is. Sörözni járunk, bár én továbbra sem iszom sört (egyszer ittam egy 'vintage cider'-t, hááát, tényleg elég vintage volt, mintha húsz éve lehullott, rothadt almából préselték volna) viszont legalább beszélgetek angolul, és van társasági életem. Az meg extrán kellemes, hogy itt nem ciki gyerekkel menni a pub-ba.

Haladunk. Na azért nem jött még el a tejjel-mézzel folyó kánaán, de máris sokkal kiszámíthatóbb, nyugodtabb az életünk. Nem kapunk szívinfarktust, ha valamelyikünknek új cipőt kell venni, belefér a hétvégébe egy fagyi vagy süti, néha még az is, hogy házon kívül ebédeljünk. Hétvégente bejárjuk a várost, minden tömegközlekedési eszközzel utaztunk már, még hajóztunk is a Temzén.
(Tipp, városnézésre legjobb a TFL vízibusz járata, ugyanazt tudja, mint a turistahajók, töredék áron.)

Eltelt egy év, és lassan ideje számot vetnünk - jól döntöttünk? Megéri egy idegen kultúrában, idegen nyelven, a családunktól távol élni? Hogyan tovább?  Maradjunk, vagy menjünk vissza?

Tanuljuk az iskolát, avagy a nagy suli összefoglaló

Eltelt az első hét, és lassan tényleg felfogjuk, hogy a mi kis négy éves "babánk" iskolás lett.
Oké, hivatalosan inkább csak iskola előkészítős - Reception class -, de kicsire nem adunk, hiszen ahova menni kell, az egy iskolaépület, egyenruha, tornaóra és házi feladat is van, ez bizony már a kőkemény iskolaélet.

A felvétel lényegesen egyszerűbben, és gyorsabban ment, mint ahogyan azt vártuk.
Az internetről kinyomtatott "In-year admission" lapot, és néhány fénymásolatot (lakásbérleti szerződés, személyi, születési anyakönyvi kivonat) személyesen vittem be a Councilba, ami a városközpontban, tőlünk kb. 20 perc sétára van egy csupaüveg irodaházban.
Nem tudom kihagyni, hogy ne meséljek az ügyintézésről, annyira levettek a lábamról. A bejáratnál egy-két percen belül megtalál egy udvarias és segítőkész ügyintéző, vagy valamilyen munkatárs, már amennyiben valaki olyan elveszetten téblábol, mint én. Haladóknak a bejárat mellett van egy postaláda. Nekem, mivel több papírom volt, az "iktatóba" kellett menni, 5-ös előadó. Az egész művelet nem tartott tovább 10 percnél, ebből kb 4 percet várakozással töltöttünk, mert egy ember volt előttünk.

Úgy hallottuk, hogy a council nem valami gyors, hetekre számítottunk, ehhez képest már postafordultával jött a válasz, hogy az általunk megjelölt iskolában már nincs hely, de egy másikban azonnal tudna kezdeni. Dönthetünk, hogy elfogadjuk, vagy keressenek más, miközben az eredetileg megjelölt iskolában várólistára kerül.
Az council honlapján rengeteg összehasonlító adat van - a szülők névtelen szavazatai alapján -, olyna kérdésekben, mint "mennyire érzi biztonságban gyermekét az iskolában", "menyire boldog gyermeke az iskolában", és hasonlók. Mivel a felajánlott iskola mutatói nagyon jók voltak, úgy döntöttünk megpróbáljuk, annak ellenére is, hogy kicsit messzebb van, oda-vissza buszozni kell.
Csütörtökön megjött az iskola levele is, egy jó köteg papírral, amit hétfőig kell visszajuttatni, amennyiben szeretnénk a felajánlott iskolai helyet megkapni. Töltögettünk, másoltunk, nyomtattunk (igazolás a council taxról, közüzemi számla, anyakönyvi kivonat, stb.) , postáztunk rohamtempóban.

Ennyi papírt kellett kitölteni

Engedély a mindenre

Ismertető a biztonságos internet használatról. De hogy írja ezt alá egy írni nem tudó négyéves?

Következő kedden pedig csörgött a telefonom, ismeretlen szám, először nem is akartam felvenni. De milyen jól tettem, hogy mégis felvettem, mert az iskolából hívtak, hogy ha van kedvünk, másnap délután szívesen látnának minket.
És tényleg szívesen láttak, egy mindig mosolygós nő vezetett körbe, mindent megmutatott, az udvartól kezdve a termeken át a tornateremig és ebédlőig, tényleg mindent, és közben lelkesen magyarázott, minden kérdésemre válaszolt. Megnéztük a csoportot, ahova Toncsi kerül, bemutatott a tanárnőnek, végül pedig kaptunk egy "welcome pack"-et, és egy "see you on Monday"-t. Vagyis következő hétfőn már kezdhetünk is.

Welcome pack

A legfontosabb bekezdés az, ami a tanítási szünetekről szól :p

És persze még egy kis aláírnivaló :p

Az iskola egy kertvárosias részen van, az utcában csak egyetlen busz jár - de az éppen a suli előtt áll meg. Elölről nézve egy hagyományos stílusú angol épület, hátrafelé haladva azonban modern kockává alakul. Maga az intézmény nagyon fiatal, ez a harmadik évük, vagyis még csak előkészítősök, elsősök és másodikosok vannak. Ez nekünk külön jó, mert Toncsi tart a nagyobb gyerekektől (játszótéri tapasztalatok), és minden szép, új, friss, csak kicsit furcsa az a hatalmas épület, amiben ehhez képest alig van gyerek.
Az épület alapterületének nagyjából kétszeresét teszi ki az udvar, ami rengeteg játékkal van felszerelve, vannak sportpályák, és külön rész a kicsiknek. Három utcára is nyílik kapu, ebből kettő csak reggel és délután van nyitva, amikor a szülők és gyerekek tömege áramlik, egy pedig a főbejárat, amit a szülők tanítási időben, illetve a vendégek használhatnak. A biztonságra nagy hangsúlyt fektetnek, olyan zsilipes be-és kiléptetőrendszer van, hogy ott tényleg nem lehet felügyelet nélkül mászkálni.

Az iskola szemből. Hagyományos stílus, hatalmas fák, foci- és kosárlabdapálya.

Régi és új ötvözése

Toncsi az első napján

Bent sajnos nem szabad fényképezni

Minden szögleten látszik, hogy a gyerekek vannak a középpontban. A nagy teremben, ahol a közösségi összejöveteleket tartják, egy hatalmas papírmasé hajó - az iskola jelképe - lóg a falon, amit a iskola indulásának legelső napján a gyerekek színeztek ki, és kézlenyomatukkal díszítették. A folyosókon és a termekben mindenhol a tanulók különböző művei vannak kitéve. Rengeteg a színes játék, foglalkoztató eszköz, könyvek, amiket akár haza is lehet vinni.

Az udvaron elkerített kiskert, amit a gyerekek és szülők művelnek. Zárható tárolók a rollereknek. Fedett részek, ahová akár rossz időben is ki tudják engedni a kicsiket.

A nap reggel 8:50-kor indul, és 15:00-kor é véget. Minden csoportban egy tanító(nő) és egy kisegítő tanár jut a maximum 20 gyerekre. A mi csoportunkban egy nagyon kedves fiatal (tutira nálam fiatalabb - belegondolni is rémes) tanítónő, Miss Berkeley fogad. Kis pingvin alakú névtáblák közül kell mindenkinek kiválasztani a sajátját, és kiraknia a jelenléti falra. Van egy krétatábla, oda pedig fel kell írniuk a nevüket,  szerencsére lehet puskázni, mindenkinek van egy színes, laminált névtáblája. Névre szóló, fényképes fogas is jár a gyerekeknek, itt lehet letenni a kabátot, tornacuccot.

Fogas névvel, képpel, kabáttal :)

A reggel mesével indul, és énekléssel. Ezután felváltva vannak különböző foglalkozások (betűk gyakorlása, számolás, festés, ragasztás, stb.), és szabad játék, ez többnyire az udvaron.
A csoportszoba nagy és színes, kis asztalok és székek a kézműves foglalkozásokhoz, mellette kézmosó. Hatalmas játszószőnyeg, itt ülnek le  a gyerekek a mesehallgatáshoz. Játszó sátor, könyvek, és millió játék közül lehet választani a szabadidő eltöltésére. Egy asztalon kancsóban víz, mellette poharak, hogy bármikor tudjanak inni.
Toncsi legjobban az autókkal, és a vonatokkal szeret játszani, az udvaron pedig a háromkerekű bringával. Már van egy barátja is, aki a tanárok szerint szintén magyar, bár valójában román.

Ebédet és uzsonnát kapnak a gyerekek a suliban, és ezért nem kell fizetni. Délelőtt és délután gyümölcs és joghurt van, délben pedig átvonulnak az ebédlőbe, ahol az adott napi menüből lehet választani. A menü elég összetett, mindig van egy húsos, és egy vegetáriánus fogás, ezen kívül pedig többféle köretből lehet választani. Elvileg van desszert is, bár Toncsi azt mondja, hogy ő még csak egyszer evett sütit, de az legalább finom volt.
A közétkeztetést a beiratkozásnál kellett kérni - nem kötelező, lehet otthonról is vinni -, e ha valaki kéri, akkor nincs variálás, vagy egyik, vagy másik.
Itt is létezik az iskolatej, amire az interneten kellett regisztrálni, és egy héttel később már kaphatja is, ez 5 éves korig jár ingyen, de utána is elég jelképes összeget kell csak fizetni, ha valaki szeretné továbbra is kérni.
Az első héten minden reggel csomagoltam szépen uzsonnás dobozba szendvicset,zöldséget, kekszet, mondván, ha nem ízlik az ebéd, azért ne haljon éhen, de megbeszéltük Toncsival, hogy ez csak vésztartalék, egyébként egye meg szépen a sulis ebédet. Aztán egyszer meg akarta enni még ebéd előtt a szendvicset, a tanárnő pedig ezért rászólt, na azóta nem csomagolok. Viszont minden délután egy szendviccsel felszerelkezve megyek érte, mert tudom, hogy farkaséhesen fog kijönni, és általában mindent felfal, míg várjuk a buszt.

A catering cég brossúrája a welcome pack-ben. Még hűtőmágnest is adtak ajándékba.

Az első heti menü. Szívesen befizetném magamat is. :)

Iskolatej

A brit iskolák elmaradhatatlan része az egyenruha, ez mindenkinek kötelező. Hogy az egyenruha hogy néz ki, az minden iskolánál eltérő, de általában fekete cipő, fekete vagy szürke nadrág/szoknya, többnyire fehér galléros póló, ing, kisebbeknek az iskola logójával ellátott pulcsi, nagyoknak zakó, nyakkendő (lányoknak is). Ebben az iskolában a fő motívum a hajózás, és a tenger, ezért a reception class-ban sötétkék (navy blue), az iskola jelvényével ellátott pólót, és pulcsit hordanak.

Egy hétvégénk volt, hogy villámgyorsan beszerezzünk egy "kezdő készletet" az uniformisból, ehhez kaptunk egy szép kis listát: .fekete cipő, szürke harisnya, szürke szoknya/nadrág, sötétkék galléros póló (logóval), sötétkék pulcsi (logóval), sárga táska (book bag, logóval), testnevelésórára pedig fehér póló (logóval), sötétkék rövidnadrág vagy melegítő, fekete tornacipő.

Az egyenruhának azokat a részeit amin a logó rajta kell legyen, az interneten egy megadott oldalról tudtuk megrendelni, a többit mindenki saját ízlése, pénztárcája szerint ott veszi meg, ahol akarja.

Mivel a nagy iskolakezdési vásárok már korábban lementek a boltokban, így kicsit nehezebb dolgunk volt, de a legtöbb nagy márka gyerekruha osztályán mindig van egyenruha. Mivel sötétkék pólót égen-földön nem találtam, ezért Toncsi most még fehérben jár, megkérdeztem, nem gond (csak mindig elsősnek nézik, mert ott már ilyen póló kell, meg magasabb is az átlagnál), és nagyon várjuk a csomagot, a megrendelt ruhákkal. Kellett még egy tornazsák, nem számoltuk össze, de az egész cucc kb. 150 font volt.

Book bag - ebben hordják az iskolai értesítőket, és a házifeladatot

Kép forrása: mapac.com

Megy az egyenruhabiznisz a Marks&Spencer-nél 

Toncsi egyenruhában. Neki még ez is jól áll <3

Tényszerűen ennyi az iskola, de persze ez nem csak arról szól, hogy milyen ruha, vagy milyen a terem felszereltsége, ha amúgy nem érezzük jól magunkat. Tehát mit változtatott rajtunk, a mindennapjainkon a suliba járás?

A legszembetűnőbb, hogy vége a nyugis reggeleknek, a sokáig alvásnak, a lassú kávézásnak, a késői reggeliknek. Most rohamtempóban készülés van, és küzdés a nyűgös, álmos, kedvetlen gyerekkel. Mert bizony minden reggelünk úgy kezdődik, hogy "nem akarok", "had ne kelljen", "úgy fogsz hiányozni". A buszon is szótlanul ücsörög, és megállóról megállóra láthatóan nő a nyugtalansága, aztán a teremben már végképp összeomlik, és mikor el kel jönnöm, úgy sír, mint akit nyúznak. Pedig napközben állítólag jól érzi magát. Már két csillagot is kapott, így jutalmazzák azokat, akik valamit ügyesen csináltak. Mikor reggelenként otthagyom, mindig kicsit megszakad a szívem.

Rohanok is délután, hogy időben odaérjek. Illetve mindig rohanok, mert az az idő, amit külön vagyunk, szinte semmire sem elég. Biztos én is béna vagyok még, lehetne ezt jobban is szervezni, és majd belejövünk, de azért még sosem sikerült utolérnem magam. Az egyszem busz, ami a mi útvonalunkon jár, elég hektikus, így összességben nagyjából 1 órával lehet számolni az utazást. Sokszor nem férünk fel az első buszra, és ha esik, a szűk utcákban olyan dugók vannak, hogy egy gyalogos kacagva lehagyja a járművet. Ha még vásárolni is elmegyek, 11 óra mire hazaérek, jöhet a reggeli.Házimunka, hétvégén készült képek feldolgozása, esetleg megnézem a neten a híreket, és hopp, máris két óra, mehetek vissza.

Ha kérdezem mi volt a suliban, mindig az a válasz, hogy "nem emlékszem", aztán ha már tele a poci, és megnyugodott, szépen lassan csak megindul a mesélés, apránként jönnek az infok, amikből néha úgy kell kihámozni az értelmet, hiszen sokszor történik vele olyasmi, amit valójában nem igazán ért, vagy a nyelvismeret hiánya miatt, vagy mert nem tudja a szabályokat. Elég sértődötten szokta említeni, ha valamiért rászóltak a tanítók, és minden napra jut valamilyen kisebb atrocitás is (összeveszett valakivel, megütötték, vagy elgáncsolták). Szegény kis mimózánknak most bizony igen csak fel kell szívnia magát önbizalommal, hogy érvényesülni tudjon, mert az angol gyerekek egyébként elég - khm - öntudatosak.

A reggeli koránkelés egyetlen áldásos következménye, hogy este korán is alszik el, nagyjából azonnal, ahogy a párnára ér a feje. Sajnos ezt a napirendet egyből átvezette a hétvégére is, mi pedig elég döbbenten vettük tudomásul szombat reggel, hogy ő bizony nem tud 8-nál tovább aludni, esti programot pedig már nem lehet szervezni, mert nyűgös a fáradtságtól.

Az egyetlen dolog, ami nem tetszik, az a kommunikáció. Bár a szülők, és az iskolai dolgozók is nagyon szívélyesek, ez csak a tipikus angol "kirakat jókedv", valójában azonban elég nehéz mélyebb beszélgetést kieszközölni. Az iskola kifelé folyamatosan kommunikál, vannak heti hírlevelek, faliújság, külön papír (és persze engedély) arról, hogy decemberben színházba fognak menni, és szinte minden napra jut egy sms üzenet, az első igazán hideg, esős napon például ez:

Heti hírlevél

Ugyanakkor a tanárból semmilyen érdemleges infot nem tudok kihúzni, "A gyereknek jó napja volt, minden rendben volt vele". Ennyi. Ez így szép és jó, de akkor mitől van a folt a combján, mit gyakoroltak, mi az erőssége, mit gyakoroljunk külön, hol tart a beilleszkedésben? Sajnos elég nehéz elkapni a csajt, hogy kérdezni tudjak, úgyhogy ezen a téren van egy kis hiányérzetem. Általában is elmondható, hogy a szülőt itt valami szükséges rossznak nézik, aki csak azért van, hogy épségben bejuttassa a gyereket a suliba. Nincs is nevünk, mindenki csak X. vagy Y. anyukája/apukája.

A végére hagytam a házi feladatot. Na nem azt, hogy kikérdezem az eddig leírtakat, hanem azt, amit Toncsi kap. Ezen az elején jót mulattam, mikor mondták, hogy a kis sárga book bag azért kell, mert abban a hordják a házi feladatot, mert hát mégis milyen házi feladatot lehet adni egy írni-olvasni nem tudó négyévesnek. Hát olyat, amiben színezni kell. Meg szavakat mondani, betűket minta alapján rajzolni, vagy logikai feladatot megoldani. Négy oldalnyi feladat, plusz egy oldal összefoglaló a következő héten előkerülő szavakból, ezt kapják minden pénteken. És egy kis füzetkét, ami egyfajta napló, rajzolni kell bele arról, hogy mit csináltak a hétvégén.

És mi rosszak vagyunk, nagyon rosszak, mert a naplós rajzolást elfelejtettük megcsinálni, úgyhogy szurkoljatok, hogy ne szidjon le nagyon a tanárnéni miatta.

Interest book

Update: És ebben a pillanatban megérkezett az egyenruha csomag is! Biztosan csak arra vártak, hogy elkészüljek. Kék pólós, emblémás pulcsis, hivatalos egyenruhás fotó nemsokára. :)