365

Tegnap volt ez első évfordulója annak, hogy megsütöttem életem első sajtos "kiflijét". Ez ugye önmagában nem egy akkora esemény, főleg, ha hozzátesszük, hogy az idézőjel egyáltalán nem véletlen, ugyanis a végeredmény a legkevésbé sem hasonlított kiflire. Sajtosra is csak ímmel-ámmal.
Azóta sem tanultam meg sütni, nem lettem egy női Eric Lanlard, annak a bizonyos sajtos dolognak mégis fontos szerepe lett az életünkben. Mérföldkő lett belőle (mondjuk olyan kemény is volt).

Azon a napon -estén - ugyanis megszületett egy gondolat, ami a friss péksütemény illatával ellentétben nem illant el, hanem befészkelte magát a fejünkbe, nőtt, fejlődött, és hamarosan tetté alakult.

Egy éve történt, hogy eldöntöttük: Angliába megyünk.

Egy év nem nagy idő, mégis sokkal többnek érezzük, mert annyi minden történt, akkorát változott az életünk, hogy végiggondolni is nehéz. Azért kísérletet teszek rá.

Osztottunk, szoroztunk, pro- és kontra listákat gyártottunk, és decemberben Peti már megtapasztalhatta a karácsonyi London hangulatát.

Pár nap alatt lett állása - pontosabban két állása, egy Londonban, egy pedig egy közeli, de a körgyűrűn már kívül eső kisvárosban. Gyorsan kellett dönteni, maradt London, és a keddi interjú után csütörtök reggel már el is foglalhatta az íróasztalát.

Abban az évben már csak egyetlen kívánságom volt, hogy együtt tölthessük a karácsonyt, ami az utolsó pillanatban szerencsére összejött. Boldogok voltunk, és lelkesek.
(Halkan mondom, hogy idén is csak egy kívánságom van karácsonyra...)

A hostel nem egy felüdülés, még akkor sem, ha valaki nem olyan finnyás, mint én, de a lakásbérléssel áprilisig kellett várni. Addig napi egy órában a skype-on keresztül éltünk családi életet, nem tudom, hogyan tudják ezt más családok tartósan csinálni, nekünk borzasztó volt.

Életünkben először ültünk utasszállító repülőn.

Mi lányok februárban léptünk először angol földre. El is hagytam rögtön az iratainkat, úgyhogy a tervezett másfél helyett három hétig élvezhettük a szálloda kényelmét.
Mindenesetre a magyar követségre már csukott szemmel is eltalálok.

Az első három napban ki voltam borulva, sírtam, és haza akartam menni, annyira sokkolt a város. Aztán összeszedtem magam, és felvettem a ritmust, mára úgy érzem, egészen otthonosan mozgok itt, néha még útbaigazítást is tudok nyújtani az arra szorulóknak.

Belekezdtem ennek a blognak az írásába, egyrészt, hogy a magunk számára naplózzam az életünk eseményeit, másrészt, hogy az ismerősöknek, barátoknak ne kelljen az unalomig ismételni mindig, hogy mi van velünk, harmadrészt pedig azért, hogy aki szintén a kiköltözést tervezi, némi segítséget, útmutatást találjon.

Mind nyelvileg, mind önbizalmilag fel kellett nőnöm az itteni ügyintézéshez. Vagy én vagyok nagyon talpraesett és mázlista, vagy a rendszer hülyebiztos (nem kell válaszolni), de mindent sikerült nagyjából flottul és gyorsan elintézni.
Szereztem NI Numbert, és mindannyiunkat bejelentettem az NHS-hez (Azért aki azt a kémcsövet kitalálta, hogy abban kell mintát vinni, na az pisiljen bele minden reggel!), szereztem Toncsinak óvodát, iskolát.

Autóval átszeltem fél Európát egy számomra szinte ismeretlen pasival, a gyerekkel, meg három macskával. Ez az a sztori, amit tutira még az unokáimnak is mesélni fogok, és nem csak azért, mert tengerjáró kompon utaztunk.

Peti fél év után állást váltott, egy szebbre-jobbra. Eddig úgy tűnik, jó döntés volt, ahogy azt a varázslatos dupla szivárvány előre jelezte.

Toncsi három hétig járt óvodába, ma pedig már egy hónapja ügyes, tengerészkék egyenruhás kisiskolás. Az angoltudása napról napra bővül, és olyan kiejtéssel beszél, ahogy mi sosem fogunk tudni.

Megismerkedtünk itt lakó magyarokkal, és szereztünk más nemzetiségű barátokat is. Sörözni járunk, bár én továbbra sem iszom sört (egyszer ittam egy 'vintage cider'-t, hááát, tényleg elég vintage volt, mintha húsz éve lehullott, rothadt almából préselték volna) viszont legalább beszélgetek angolul, és van társasági életem. Az meg extrán kellemes, hogy itt nem ciki gyerekkel menni a pub-ba.

Haladunk. Na azért nem jött még el a tejjel-mézzel folyó kánaán, de máris sokkal kiszámíthatóbb, nyugodtabb az életünk. Nem kapunk szívinfarktust, ha valamelyikünknek új cipőt kell venni, belefér a hétvégébe egy fagyi vagy süti, néha még az is, hogy házon kívül ebédeljünk. Hétvégente bejárjuk a várost, minden tömegközlekedési eszközzel utaztunk már, még hajóztunk is a Temzén.
(Tipp, városnézésre legjobb a TFL vízibusz járata, ugyanazt tudja, mint a turistahajók, töredék áron.)

Eltelt egy év, és lassan ideje számot vetnünk - jól döntöttünk? Megéri egy idegen kultúrában, idegen nyelven, a családunktól távol élni? Hogyan tovább?  Maradjunk, vagy menjünk vissza?