A borsó meg a héja

Szinte minden nap elhangzott ez a mondat tőlem,ahogy elnéztem őket a lépcsőn összebújva - "úgy össze vagytok nőve, mint a borsó meg a héja".

"Meghalt a legjobb barátom!"

Hogyan magyarázzam el neki, amit még magam sem tudok felfogni? Hogy Teo nincs többé...

"Hogyan lesz ezután az életünk?"

Persze, elmondhatom, hogy az élet megy tovább, és csináljuk azokat a dolgokat, amit eddig, de tudom, hogy ez neki nem jelent semmit. Teo 11 évet volt velünk, Toncsi 6 és fél. Számára nem létezik olyan, hogy Teo nincs. Neki ő olyan természetes része az életének, mint a levegő.

"Nem igazság, hogy nekem csak 6 év jutott vele, ez nagyon kevés volt."

Az élet nem igazságos, de ennek tényleg nem így kellett volna lennie. Erre senki sem számított, és ma még nincs más, csak sokk, tehetetlenség, düh. És sok-sok könny.

"Most már soha többé nem lesz ugyanolyan az életünk."

Ki fog ezután minden este óramű pontossággal reklamálni a vacsoráért? Kin fogok átesni a hűtő előtt, ha ki akarok venni belőle valamit? Ki fog éjszaka az ágyunk alatt horkolni? Ki várja majd Toncsit haza? Ki fog melléülni a lépcsőre? Ki fog hozzábújni?

Minden változik, most épp egyszerre sok minden. Pont most lett volna nagy szükség Teora, hogy ebben a zűrzavarban biztos támasza legyen Toncsinak. Félek, hogyan fogja tudni ez a kicsi lány feldolgozni ezt az időszakot, és félek, elég leszek e én (mi) ahhoz, hogy ezen átsegítsem. Nyomaszt a felelősség.

"- Mit szeretnél, hogy Teo itt legyen veled mint egy szellem, vagy inkább a cicamennyországban?
- Ami neki a legjobb! Nekem így is, úgy is hiányozni fog."

Hagyom, hogy sírjon, hagyom, hogy dühöngjön, hogy csapkodjon, hogy magára csukja a szobája ajtaját. Hagyom, hogy kérdezzen, bármiről, nincs tabu.
A válaszaimban néha racionális vagyok, néha meg teljesen a földtől elrugaszkodott. Szembemegyek a saját hitrendszeremmel, ha úgy gondolom, neki ettől könnyebb lesz.
Közben meg büszke vagyok Toncsira, hogy milyen fejlet az érzelmi intelligenciája. Annyira pontosan fogalmazza meg az érzéseit, olyan, szépen, kifinomultan, annyi szeretettel, hálával, ahogy szerintem sok felnőtt sem tudja. Hogy ilyen emberke lett belőle, ez Teo érdeme is.

"Nem érzem így jól magam. Meddig leszek ilyen szomorú?"

Nekem is fáj, de elképzelni sem tudom, Toncsinak milyen érzés lehet ez most. Bármit megadnék, hogy segíteni tudjak. Bárcsak ne így történt volna. Vagy leginkább meg se történt volna. Bárcsak...

"A legkedvesebb cicám nincs többé!"

Mindent megtettünk, ami emberileg lehetséges volt, küzdöttünk, és ő is küzdött, de valójában esélyünk sem volt. 8 óra, és nem volt többé. Hálásak vagyunk, hogy nem szenvedett sokat.
Nem, ő nem csak egy macska volt, sokkal több annál. A gyerekünk, a barátunk, az örömünk, az életünk része.

Még egyszer, utoljára megvárta Toncsit.

Isten veled kis gyagya, légy nagyon boldog az örök sonkamezőkön!