2016. május 30., hétfő

Két gyerek, három szoba, meg a többi

Osztottam, szoroztam, méricskéltem, tologattam, de sehogy sem akart kijönni. Biztossá vált, hogy a régóta tervezett, de folyton halogatott költözés nem várhat tovább. Kell egy plusz szoba a plusz gyereknek. És akkor már ugye jó lenne kert, meg külön háló nekünk is, egy normális konyha, esetleg egynél több wc, saját parkolóhely, és... ja, hogy bilibe lóg a kezünk.

Ez mondjuk tetszene :)
Még több kép ITT

Folyamatosan figyeltem a netes ingatlan hirdető oldalkat, de őszintén szóva elég elkeserítő volt a helyzet. Londonban, másfél gyerekkel, három macskával (és a jövőben egy kutyával) nem sok reményünk volt. És a helyzetet nehezítette a leeresztőben lévő ingatlanlufi.

Mikor három évvel ezelőtt megléptünk Londonba, és lakást kerestünk, napi 4-5 oldalnyi találat volt az általam megadott paraméterek szerinti keresésre. Most, mikor újra költözni szerettünk volna, a találati arány átlag egy oldalnyira szűkült, de abban is sok ismétlés, egyforma hirdetés volt. Miközben a kínálat csökkent, az árak irreális mértékben nőttek. Az a lakás, amit három éve még 1000 font havi bérleti díjért hirdettek, most 1300-1400 között mozog. Két szobás lakásról beszélünk, Croydonban. Három szobás házak tekintetében az árak 1100-ról 1500-1600-ra nőttek. Gondolhatjátok, hogy a bérek nem nőttek ugyanilyen ütemben. Nem csoda, hogy Londonban komoly probléma lett a lakhatás, napi szinten foglalkozik ezzel a média, és úgy általában a közvélemény. Csak a politikusok nem foglalkoznak vele, de lesz is ebből még baj.

Több verzió között őrlődtünk, hány szoba, milyen messze, stb., egyetlen fix pontnak Toncsi iskolája tűnt, nem akartunk váltani. Bejártunk különböző környékeket, böngésztük a hirdetéseket, egy-kettőt meg is néztünk, de őszintén szólva én kezdtem az egészet elég esélytelennek találni, és újra elővettem a mérőszalagot. Hátha mégiscsak befér valahova egy kiságy.

 A kanapé helyén végül ágy állt, a fürdőben meg bicikli.

Aztán mégiscsak ránk mosolygott a szerencse. Sőt, hihetetlen mázlifaktor. Szabad lett az álom házam.
Mikor Toncsi elkezdett iskolába járni, az utca elején éppen felújítottak egy házat. Láttam a teljes munkafolyamatot, ahogy kívül-belül szépült, míg végül kiadóvá vált. A vakítóan fehérre festett, türkizkék ajtós ház hirdetését nem volt nehéz megtalálni, így tudtam, hogy belül is nagyon jól néz ki. Csakhát akkor még szó sem volt kistesóról, nameg árban is fényévekre volt a lehetőségeinktől, úgyhogy elengedtem, mások költöztek a türkiz ajtó mögé.
Aztán a szemközti házba egy ismerős magyar család költözött - akiknek az volt az álomház -, és egy látogatás alkalmával a nappliból kifelé bámulva meg is állapítottam, hogy nekem az volt a nagy szívszerelem. Egy este aztán üzenet jött, lesifotó, hogy a házból az éj leple alatt sietve távozik a bérlő. Elég szokatlan módja a távozásnak, ezután nem is volt meglepő, hogy hamar kikerült a kiadó tábla. De a netet hiába bújtam, nem találtam meghirdetve sehol. Minden reggel, suliba menet megnéztem, hogy ott van e még a tábla. Biztos voltam benne, hogy pillanatok alatt sikerül új bérlőt találni. De a tábla ott volt, pimaszul állt a kapunak szögezve, mintha csak azt mondaná - "Hé, te hülye, mire vársz még?!"
Befészkelte magát az agyamba, idegesített, míg végül nem bírtam tovább, és rávettem Petit, hogy nézzük meg. Hiszen nem veszíthetünk semmit, maximum volt egy nyálcsorgatós szombat délelőttünk.


Egy szép szombaton tehát megálltunk a ház előtt, gyakorlatilag egyszerre érkeztünk az ügynökkel (jó jel, ingatlanügynöknek itt sem megy épeszű, jóérzésű ember), és némi szerencsétlenkedés után - két rém primitív zárat kellett megfejteni - feltárult a türkiz ajtó. Most mondhatnám, hogy azonnal tudtam, hogy megtaláltuk az igazit, de ezt csak az elfogutság mondatná velem. Szóval beléptünk, és az első amit megláttam az volt, hogy fából van a lépcső. Erre nem emlékeztem a korábbi hirdetésből, és nagyon örültünk neki, mert három macska mellett nem igazán praktikus az itt amúgy jellemző szőnyegezett lépcsősor. Bejártuk a szobákat, a földszinten nappali - kandallóval -, étkező, wc kézmosóval, és egy nagy, modern konyha reggelizősarokkal. Az étkezőből és a konyhából kétszárnyú üvegajtó nyílik a kertre. Mi azt mondjuk rá, hogy zsebkendőnyi, de londoni viszonylatban nagynak számít, kb. 60 négyzetméter, a fele burkolt, a fele füvesített, a végében egy magasított virágágyással. Oldalt egy keskeny kijárat vezet vissza a ház előkertjébe, ami praktikus, ha úgy akarunk hozni-vinni valamit, hogy nem akarunk keresztülmenni a házon. Az előkert teljesen le van burkolva, itt vannak a kukák, egy hagyományos, és három szelektív (kék a papírnak, zöld a palackoknak, üvegnek és fémnek, és egy "food waste", komposzt).
A lépcsőfordulóból jutunk el a fürdőbe és a legkisebb szobába. A lépcső tetején pedig két másik hálószoba, legnagyobb az utcafronti. Toncsi azonnal le is stoppolta, ha költözünk, ez lesz az övé, mert neki kell a hely, és innen integethet a szomszéd kislánynak.
És mindez tíz perc sétára az iskolától, és szintén kb. 10 percre a vasútállomástól, ahonnan Peti vonata megy.








A hirdetés képei

Szinte tökéletes volt. Álomház, tényleg. Persze azért bele tudtam kötni, főleg a fürdőszobát kifogásoltam, ahol egy szuper, épített üvegfalú zuhany van, viszont nincs kád. Namármost ez gyerekkel nem anyira kényelmes megoldás. A konyhának nem része a hűtő. Nincs privát parkolóhely. Forgalmas az utca (bár az előző lakáshoz képest ez kihalt helyen van).
Agyaltunk, számoltunk, agyaltunk, újraszámoltunk, húztuk, vontuk, óránként változott az álláspontunk. Beleszerettünk, de a józan eszünk ellentmondott. Húztuk a döntést, több mint egy hétig. És a ház várt. Ránk. Végül megadtuk magunkat. Igent mondtunk.

Amilyen szép volt eddig, annyira csúnya lett a következő időszak.
Szándéknyilatkozatot írtunk alá, és elindítottuk a credit check-et. Itt derült ki az is, hogy a tulajdonos Új Zélandon él, a házat az ügynökség kezeli. Az előző lakásunk is így volt, aminek előnye, hogy nem jártak a nyakunkra ellenőrizgetni.
A credit check során leellenőrzik, hogy mindenki az e akinek mondja magát, van e biztos állása, és a jövedelme elegendő e a bérleti díj fedezésére. Ezt az ellenőrzést egy erre szakosodott cég végzi, akit a kiadó bíz meg. Emailben küldtek egy kérdőívet (Petinek hosszú és bonyolult, nekem egy lényegesen egyszerűbb változatot), kitöltöttük, visszaküldtük. Egy egyéni kóddal lehetett követni, hogy hogy áll a feldolgozás, mindeketten gyorsan megkaptuk a kis zöld pipát. Megkeresték a munkáltatót, és a korábbi lakást kiadó ügynökséget is, na itt kezdődtek a problémák. Peti főnöke másnap kitöltötte, és visszaküldte a nyomtatványt, de az ingatlanügynökség nem. Egy hétig vártunk, miközben mindenki össze-vissza hívogatott mindenkit, hogy most mégis mi van. Már ott tartottunk, hogy ügyvédet kerestünk, jogtanácsot kértünk, végül pedig Peti bement személyesen az ügynökséghez, hogy elrendezze a dolgot. Kiderült, hogy a mi ügyintézőnk szabadságon van, és elfelejtett szólni a kollégáknak, hogy ezzel foglalkozni kéne. Ott helyben megcsinálták a check-et.
Végre aláírhattuk a szerződést. Vagy tíz oldalas papírköteget kaptunk, ami elég részletesen szabályozza, hogy kinek mi a feladata és felelőssége (kb. nekünk millió, nekik semmi), és feltűnt, hogy a papíron más szám szerepel, mint amiben előtte szóban megállapodtunk. , és mivel piszkálta a csőrömet a 95 fontos különbség, rákérdeztünk. Az ügynök csak a vállát vonogatta, mondván, hogy annyiért volt meghirdetve, és ő nem tud róla, hogy más árban maradtunk volna - ez nem ugyanaz a pasi volt, akivel előtte intéztük a dolgokat, ő persze nem volt elérhető. Mindegy, csináljuk, aláírtuk.
Otthon azért felmentem a netre, képeket akartam keresni, mikor tök véletlenül megtaláltam a ház hirdetését. Egy nappal korábban tették fel. És mit ad isten, az eredetileg megbeszélt áron ment. Akkor ez most hogy is van? Újabb rákérdezés. Ja, hát a macskák miatt kell többet fizetnünk, a tulajdonos ragaszkodott hozzá. Hm, érdekes, eddig erről szó sem volt. Rendben, adják ezt írásba. Azt nem lehet. Márpedig mi ragaszkodunk hozzá. Oké, akkor leírják. Leírták. Kifizettük, amit ki kellett.



 
 
 
 

A beköltözéskor

Egy újabb szombat reggelen végre megkaptuk a kulcsokat. Hajrá, költözzünk. Egyből a házhoz mentünk, hogy szellőztessünk, és mindent alaposan körbefényképezzünk. Miközben én fényképeztem, Peti megpróbálta elindítani a közműveket. A lépcső alatt egy kis szekrényke szerű valamiben vannak a mérőórák, szomorúan konstatáltuk, hogy a gáz és a villany is feltöltőkártyás. Kapcsoljuk a villanyt. Semmi. Oké, az óra szerint mínuszban van az egyenleg, fel kell tölteni. Peti elment, feltöltötte, éljen, van villany. Ebben a pillanatban iszonyú visításba kezdett a riasztó. Kint is, és bent is zengett, az egész utca hallgatta. Biztosíték gyorsan lecsap, oké, kérdezzünk rá a riasztó kódjára. Az ügynökségnél csak habognak, hogy hát ők nem tudják a kódot, de majd idejön valaki, és intézi. Délután tényleg kijött egy titkárnő, aki ugyan a kódot továbbra sem tudta megmondani, de legalább el tudta hallgattatni a szirénákat. Ígéretet tettek, hogy kijön majd valaki a riasztót telepítő cégtől, aki új kódot programoz be, de ehhez a tulajdonos engedélye is kell, úgyhogy időbe telik. Jó sokba, mert a riasztó azóta is úgy van.
Miután ezt így szépen elrendeztük, be szerettünk volna fűteni, mert nagyon hideg volt a házban. Bekapcsoltuk a kombi cirkót, de nem történt semmi. Megint semmi. Úgy tűnt, hogy az egyenleg rendben van, de aztán hosszas tanulmányozás után észrevettünk egy kis mínusz jelet a kijelzőn, oké, újabb séta, újabb feltöltés. Kártya bedug, pénzegység beolvas, gáz sehol. Miaszöszvanmár?
Nem értettük, megint telefonáltunk. Ők sem értették, de azt ígérték, küldenek gázszerelőt. Miközben vártuk a szerelőt, találtunk a konyhapulton két papírt. Az egyik egy kilakoltatási végzés, a másik pedig egy értesítés a közműszolgáltatótól, hogy a felhalmozott tartozás miatt pár nappal korábban hatóságilag bejöttek a házba, és lecserélték a mérőórákat. A gázszerelő később megállapította, hogy a gázcső le lett dugózva, mivel a mérőóra cseréje után nem csinálták meg a nyomáspróbát, és így a rendszert biztonsági okból nem lehet használni. Nyomáspróbát erre kijelölt szakember végezhet, ezt megintcsak az ügynökség rendelheti meg. Mindez persze szombat kora este derült ki, a hétvége további részében senkit sem tudtunk elérni az ügynökségen. A kálvária héfőn folytatódott.
Peti költözni akart, hiszen ezt a házat már fizettük, a régi lakást meg még, ami elég komoly luxus, én viszont kötöttem az ebet a karóhoz, hogy gyerekkel, terhesen nem költözöm egy gyakolatilag lakhatatlan házba, ahol nincs se fűtés, se meleg víz.
Végül a hét folyamán - sok ingerült hangú email elküldése után - megcsinálták a nyomáspróbát, és lett gáz. A következő hétvégén végre tényleg beköltözhettünk. Rengeteget segítettek a barátok, ki azzal, hogy dobozolt, ki cipekedett, de volt, aki Toncsira vigyázott, vacsorát csinált nekünk, ezért borzasztó hálás vagyok.
A legaranyosabb Aaron volt, Peti kollégája, aki azért jött, hogy nehéz bútorokat segítsen felcipelni az emeletre. Irigységgel vegyes csodálattal járt körbe, és mikor bemutattuk neki legújabb felfedezésünket, a fürdőben és a konyhában érintőképernyős termosztáttal vezérelhető padlófűtést, akkor nemes egyszerűséggel lefeküdt a padlóra, és közölte, hogy ideköltözik.

Miután beköltöztünk, a következő eszközöket nem tudtuk használni - mosógép (szerencsére a másik lakást még nem adtuk vissza, ott mostam), szagelszívó, és 22 beépített spotlámpa. Szerelők jártak ki-be folyamatosan, hogy megjavítsák a konyhai gépeket. A mosógépnek nagyon örültem, főleg, hogy amúgy egy elég jó darab, szárítóként is működik. Vettünk egy hűtőt, mert az nem volt a beredezésben.
A közműcégeknél kértük a mérőórák cseréjét nem kártyásra. Először nem akarták, de mikor rákérdeztünk, hogy ugye akkor módunkban áll szolgáltatót váltani, hirtelen valahogy mégis tudott működni a dolog. A gázórát már lecserélték, a villanyórára még várunk.
Beköttettük a Virgint. Internetet és kábeltévét szolgáltatnak. Miután aláírtuk a papírokat, másnap egy futár meghozta a csomagot, de a bekötést csak egy hónappal későbbre tudták vállalni. Ehhez képest eléggé meglepődtünk, mikor telefonáltak, hogy már a következő hétvégén jönnének a szerelők, és jöttek is, kedvesek voltak, gyorsak, nagyon tisztán dolgoztak, és még arra is odafigyeltek, hogy ahányszor bejöttek az ajtón (az utcán is kellett kábelt behúzni), mindig kis cipővédő zacskót húztak a lábukra (esett az eső aznap), hogy ne sározzák össze a padlót.
Intéztünk 'parking permit'-et, vagyis állandó parkolási engedélyt, első körben 6 hétre (12 font), míg elintézzük a kocsi papríjait, utána lehet kérni évest (110 font). Ezzel bármikor, bármennyit parkolhatunk az utcán - ami egyébként fizetős övezet, és maximum 4 órát lehet állni egy helyen - és szerencsére szinte mindig üres a házunk előtti parkolóhely, ami egy bevásárlás után elég kényelmes.

Nappali terv

Étkező terv

Reggeliző sarok

Háló
Toncsi szobája
Babaszoba

Elkezdtünk beredezkedni. Kicsit még üres a helységek fele, dehát eddig nem volt szükség sem nappali, sem étkező, sem babaszoba bútorzatra, ezt majd szép sorjában összerakjuk. Tervek persze már vannak. Igyekszem egy olyan belső teret kialakítani, ami kényelmes, családbarát, háziállat kompatibilis, vendégfogadásra alkalmas, ugyanakkor illeszkedik a ház karakteréhez.  Addig pedig a bicajokat és rollereket tároljuk a nappaliban. Kell még kerti granitúra meg egy fészer is, de legalább grillsütőnk már van - fene tudja mit gondoltunk egy évvel ezelőtt, mikor megvettük.
Mióta itt lakunk nem kell buszozni (de utáltam), és sokkal sűrűbben bandáznak nálunk Toncsi barátai. Megváltoztak a vásárlási szokásaink. Madárcsicsergésre ébredünk. Mindenféle állattal találkoztunk a kertben a vörösbegytől a kékcinkán és mókuson át a rókáig. Élvezem a főzést, mert elférek a konyhában. Életemben először van mosogatógépem. A rengeteg lépcsőzéstől erősödik a lábunk, és formásodik a fenekünk. Minden nehézség és áldozat ellenére - jó itt.








1 megjegyzés:

  1. Hű, de szép :) Gartulálok :)
    És egy picit irigykedek, már nagyon költözhetnékem van, a konyhám gyakorlatilag csak egy lyuk, és a kutya miatt jól jönne a kert.

    VálaszTörlés