Amikor februárban először jöttünk ide, már tudtuk, hogy hosszú távra maradunk. Persze első dolgunk volt megnézni a kötelező látnivalókat, készült kép a London Eye-nál, Big Ben-nél, Tower Bridge-nél, Buckingham palotánál, mégis a turista álarca mögül igyekeztem meglátni a hétköznapi életet.
Próbáltam beleképzelni magam abba, amit láttam. Harc a tömegben az előrejutásért. Ebédre csak bekapni egy szendvicset egy kávéval, mondjuk a Pret a Manger-ből (nem olcsó, ámde nagyon finom szendvicsek). Piknikezni a parkban, miközben a gyerek a játszóteret nyüstöli. Rengeteget gyalogolni, hogy eljussak A-ból B-be. Órákat ülni a különböző tömegközlekedési eszközökön. Hangyaként szaladgálni az Underground közlekedő alagútjaiban. Átugrálni a szemétkupacokon. A „Sorry” és a „You’re welcome” kifejezéseket ismételgetni. Nem elfelejteni, hogy a Travelcard-ot mindenhol „csipogtatni” kell. Legalább öt üzletben intézni a napi bevásárlást, és utána karácsonyfaként hazamenni a sok szatyorral a karomon. Türelmesen kivárni, hogy a pénztárnál a sorban előttem álló még visszaszalad valamiért. Piacra járni. Angolul beszélni. Angolul gondolkodni.
Markáns kontrasztok - és én éppen ezt szeretem
Számba vettem, vajon tudnám e mindezt naponta csinálni cserébe azért, hogy nyugodtabban, kiszámíthatóbban éljünk. Mert itt a látszat ellenére nyugi van. Oké, mindig mindenki rohan, és úgy tesz, mintha a legfontosabb ember lenne az egész bolygón. De mindezt úgy, hogy közben nem ítél meg – látványosan - másokat. Lehetsz alacsony, magas, kövér, rocker, punk, homoszexuális, fekete, fehér, öt gyerekes, vagy szingli, mindegy, mert itt mindenkinek helye van. És mindig a legjobbat feltételezik. Ha megállít a rendőr, nem büntetni akar, hanem segíteni. Még akkor is, ha tényleg elkövettél valamit. A közlekedési vállalat munkatársa a metrókapunál nem leüvölti a fejed, ha becsipog a műszer, hanem odamegy, és megoldja. És még elnézést is kér, hogy a rosszul működött a berendezés, és fennakadtál. Üzletben a biztonsági őr nem is érti, miért mutogatod a máshol vett cuccodat, itt nem kell lerakni, bevihetsz mindent magaddal. A pénztárak nem zárják hermetikusan a bevásárló teret az ajtóktól, lehet, hogy a kassza és a kijárat között még van három polc, de eszükbe sem jut, hogy ha már egyszer fizettél, még ellopnál valamit. Úgyis minden be van kamerázva. Nem kell folyamatosan résen lenni, hogy mikor lopják el a táskád, pénzed, órád, telefonod (a legtöbb itteni tizenévesnek is jobb telefonja van, mint nekem), vagy akármit, ahogy attól sem kell tartani, hogy átvernek, betörnek, megvernek, megölnek, mint amik otthon folyamatosan folynak a híradókból. Persze itt is kell figyelni, bűnözés mindenhol van, ahogy koldulás is, de mégsem annyira rossz a helyzet, mint Magyarországon.
Viszont az, hogy nekem itt jó, még kevés. Hiszen szülő vagyok, és a lányom még csak négy éves. Számomra mindennél fontosabb, ő hogyan tud ebbe az új világba beilleszkedni. Szerencsére a gyerekek sokkal rugalmasabbak, mint ahogy gondoljuk róluk, London látnivalói pedig a legrémültebb gyereket is elvarázsolják. Sokszor szoktunk azon nevetni, hogy ha semmi más programot nem szerveznénk, csak buszoznánk (természetesen double deckerrel, és csakis az emeleten, lehetőleg a legelső sorban), meg overgrounddal, dlr-ral, vagy undergrounddal utaznánk, a gyereknek már az is éppen elég szórakozás lenne. Most még fennakad azon, hogy nem érti, mit akar tőle a játszótéren a kislány, vagy, hogy mit kérdez a néni („Anya, én nem tudom, hogy van angolul a nevem.”), de ez csak idő kérdése, egy év múlva talán jobban fogja beszélni a nyelvet, mint mi. És ezt a stabil nyelvtudást (amivel szerintem a Rigó utcában egy perc alatt meghúznák) már senki sem fogja elvenni tőle.
Amit jónak tartok a szokásainkban, azt továbbra is ugyanúgy fogom csinálni. Zsebkendőbe fújom, nem túrom az orrom. Nem dobálom el a szemetet. Nem teszem fel a lábam a busz ülésére. Szelektíven gyűjtöm a műanyag palackokat (gyűjteném a papírt is, de annak itt nincs kijelölt szemetes). Kikerülöm a szembejövőt. Odafigyelek másokra. Nem dobom el a kabátomat, amint 10 fok fölé emelkedik az átlaghőmérséklet. Ami harminc éven keresztül az életünk volt, az nem cserélhető le egy pillanat alatt, mint egy lakáskulcs. Londonban lakunk, angolul beszélünk, otthonosan mozgunk az utcákon, megismerjük a helyi szokásokat, van rollerünk, és gumicsizmánk, néha már jó irányba nézünk a kereszteződésben, mindez azonban nem jelenti a magyar identitásunk feladását. Mert ha valahol, hát itt jó magyarnak lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése